Húszéves lehettem, amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul eldöntöttem - Arany János szavaival - képíró úr leszek. Számba véve múltam, jelenem s vélhető jövőm meghatároztam legfontosabb fotográfusi feladataimat.

Emléket kell állítanom paraszt-ember nagyszüleimnek, általuk egy letűnt tiszta, szikár világnak. Ahol az élet úgy volt teljes, mint mikor Isten - hét nap alatt -megteremtette a Világot.

Fel kell mutatnom a szerelem-születés-elmúlás hármas alapélményét. Nagy, megrázó érzés. Hogyan kapcsolódott bennem egybe a három? Fiunk születésének másnapján boncolási fotók készítésére kértek fel. Sem előtte, sem utána nem vállaltam, képes sem lettem volna rá, de akkor... A barna képek nélkül azóta nem gondolhatok a születésre.

Európát betegnek találtam. Diktatúrák fertőzöttjének, vírushordozójának, ahol megszállás és felszabadítás önmagában nem értelmezhető. Láttam viszont: a Nap minden nap megteszi útját. Ma is hiszek minden napfelkeltében.

Közben megtaláltam bizarr és valószínűtlen helyen - nagyanyám halottas ágyában - kísérletező, elfelejtett képeimet. Készültükkor, a hetvenes évek elején, fotográfusi pályám e szakaszában nyilvánosságra hozatalukat szakmai öngyilkosságnak hittem.

Nagyapáink, apáink (és gyermekeink is...) részben gyönyörű, részben súlyos örökséget hagytak ránk. Mindannyiónk életében el kell jönnie a pillanatnak, amikor szembenézni vele elkerülhetetlen. Tudnunk kell helyünket a Világban, büszkének kell lennünk értékeinkre, s pontosan számba kell venni (mégha vétlen) vétkeinket is.

Embernek nevezhetők csak így lehetünk.

Vállalt, kőtelező feladataimat a kiállítás megnyitásának napján - ami egyben hatvanadik születésnapom is - teljesítettnek kell tekintenem. Szabad leszek újra, mint a kamasz. Tele tervekkel. Kérek erőt a Teremtőtől.