Nagyon szerettem kicsi gyermek koromban a porba jeleket karcolni. Képzeletem kiszínezte a titokzatos ábrákat, ismeretlen tájakra, bolygókra repített fantáziám. Tünékeny, gyorsan elmosódó jelek voltak ezek, ám lelkemben hosszan megmaradt az emlékük.

Évek múlva, már felnőtt fejjel sokszor eszembe jutottak porba karistolt képeim. Jeleket rajzolni, hogy azok másoknak is új, addig nem látott tájakat, világokat nyissanak meg.

Szerelem-születés-elmúlás: bennem megbonthatatlan alapélményként él. Először a lány-lélek tisztasága babonázott meg, majd a test párája, bársonyossága; másra se gondolhattam.

Aztán belém hasított: a megfogant élettel együtt hízik a halál is. E földi lét gyönyörűségét egyszeri és egyedi, megismételhetetlen volta teszi borzongatóvá.

A Mindenségben a fotográfia százéves karcrajzai is csupán porba ügyetlenkedett jelek.