(József Attila)

Az emlékezés elmélyült csendet kíván: csöndet. Hatvan évnyi élet elbeszélését megalkotni, a nyelv által átjárt képeket újraelőhívni, újrarendezni nem kevesebb, mint körülírni a csöndet - több ezer szóképpel. Végtelen folyamat, amely megállást követel az alkotótól és a befogadótól egyaránt. Közös e feladat, csak a dialógus bensőséges spirálja adhat módot e megálló közelítés, e végtelen elmélyülés nyugalmához. Ki e kiállítás képeit létrehozta, Apáti-Tóth Sándor, élete egy fontos állomásához érkezett, és ki e kiállítás képeit megtekinti, ezen fontos állomás nélkülözhetetlen részesévé válik; mert a kölcsönös egymásra tekintés a művészien megélni kívánt létezés előfeltétele, mely megteremti a műalkotás lehetőségét, mint a dialógus horizontját. E nélkül nincs nyelv, nincs beszéd - nincs csönd. Mert a csönd nem a képtelenség, a megszólalás hiánya, hanem képesség a világ otthonná tételére, a dolgok összességének felmutatására a maga teljességében, ahol útnak indul az idő, és hajlékra talál az ember. Hogy szabaddá tehesse önmagát, elengedhesse az önmagában megélt másikat, és vállalásait közös kinccsé tegye. Műalkotássá.

Apáti-Tóth Sándor megteremtette létezése otthonát, így tette szabaddá képeit, és felmutatta, elénk állította őket, hogy immár a mi képeinkké válhassanak, és arra indítsanak minket, hogy körüljárjuk a csöndet. Megtaláljuk azt az utat, mely a lehetőségek rendjén belül sajátunkká válhat azáltal, hogy emlékképeinket fűzi szerves elbeszéléssé, történetté.

Apáti-Tóth Sándor művészetének megértése, megértésének kezdete ezen a ponton indulhat el. Műalkotásai megszületése személyes és bensőséges viszony az alkotóban, aki a rápillantással teremti meg tárgyát, emeli ki a belesüppedt létéből az őt érintő gondot. Ez az érintettség teszi egyedivé a művet, fonja körül hömpölygő kérdései és érzései fonalával a megfogalmazni kívánt hiányt, a kaotikus gomolygást. Ettől lesz sajátja, az ő gondja a rápillantás, az ő viszonya és hajléka, mely személyébe ágyazottan pattan a létezés, a láthatóvá válás irányába. De - egyelőre csak számára. Ez a pillanat ugyanis az alkotás vágyának megszületését és beteljesülését motiválja. Ekkor még számunkra, a befogadóknak, nem létezik a mű, még nem vagyunk részesei e horizontnak - a közös világ előállásának eredője tapintható ki e csíra megmutatkozni akarásában. A jelentésmező még nem közös. Keresi útját, tör a fény felé, és fokozatosan hántja le magáról azokat a rétegeket, melyek a rápillantóhoz, az alkotóhoz kötik megfogalmazhatatlan egyediséggel. A műalkotás a szárba szökkenéskor, a napfény első csóvájának érintésekor nyeri el alakjának megújuló dinamizmusát, bensőleg megőrizve alkotójának eredeti intencióját a mélység csöndjében. De átalakulva, burjánzó jelentéseket generáló folytonos törekvéssel, magába omlasztva e személyességet. A műalkotás paradoxona itt érhető tetten a maga megragadhatatlanságában. Mert e szárba szökkenés a mi sajátságos rápillantásunkkal nyílik rá a láthatóság birodalmára. Ekkor válik közös kinccsé, őrizve a mélyben az alkotó kérdéseit, és feltárva általa a saját kérdéseinket. A megszülető mű az az érintkezési lehetőség, mely az ápolással és törődéssel, az odafigyeléssel válik egyénivé, sajátossá, és egyidejűleg mégis rajtunk is kívül álló vonatkoztatási ponttá. Aminek révén megvethetjük lábunkat és kijelölhetjük a helyünket. Axis mundi: világtengely, mely körül elforoghat a mindenség kereke anélkül, hogy a visszatérés lehetősége örökre elvészne. Így válhat a műtárgy szimbólummá - végtelen jelentéseket létrehozó közös létezővé, ahol a lét telítődik, és berendezkedik: a teremtés ismétlődik - újra és újra. Ez az a pont, ahonnan ellendül az egyén, hogy visszatérése a lehetősége és a története lehessen.

Azonban e pont, mint a műalkotás kezdete, önadottsága nem értelmezhető a tér dimenziójának fogalmi körében, hiszen olyan aktív ráirányulás a részünkről, mely nyitva hagyja a műtárgy változni képességét, így annak telítődéséből önnön magunkat is felfedezni véljük az alkotás feltárultával. Ez az irányultság - mellyel hagyjuk megnyílni a művet - a személyes vélekedésünk tudatosulása, olyan pozíció, ami e rápillantással jelölődik ki, és alapozza meg dinamikus mozgásaink, elmozdulásunk horizontját. Mert szabaddá tesz minket a vélekedés, melyet egy alkotás felkínál számunkra, a véleményalkotás és a vitába bocsátkozás szabadsága, önmagunk és a másik felfedezése. Itt kezdődik az idő, majd a tér mérhetősége. Ebből a pillanatból bomlik ki az előtte és az utána világa, e most öleli át a nyugalom és a mozgás létezését: Ünnep. Születésnap. Ahonnan újraszámolunk: előre tekintünk tervekkel telve, és emlékezünk az elmúltra. Ez a műalkotás, a művészi tekintet létrehozta csönd mélysége. Apáti-Tóth Sándor kiállítása négy évtizedes művészi munkásság, gond, feladat és vállalás megképződésének szimbolikus szabaddá tétele, melyet hatvanadik születésnapja alkalmából ajándékoz önmagának - és nekünk. Amiből egy igaz gesztus világlik: „nem középiskolás fokon/ taní.../ tani!”

Mindez negyven esztendő önként vállalt elkötelezettsége és szigora után állhat elénk e kiállítás képein, amiket az elhivatottság a nagyszülei, a század, a szerelem-születés-elmúlás alapélményei és a diktatúrák bevéste trauma felmutatásának erkölcsi parancsa késztetett. Felmutatás és nem lenyomat. Saját élményeinek feltáró megpillantása vezette az első mozdulatait, mely élmények forrásai nem valahol egy világban léteztek, hanem a megélés, az átélés érzésekkel kísért képlékenységével csobbantak tudata folyamába. Ebből kellett felfedeznie és kiszűrnie azon képeket önmagában, melyek a műalkotás egyedien és mégis közösen értelmezhető lehetőségét hordozhatják. E benső képek - élményei -, tehát megragadó aktusai tárgyai - képlékeny, asszociatív megragadhatatlansága olyan saját kereteiken belüli leírást követel alkotójától, mely nem elégszik meg a passzív szemlélődés, a lenyomat készítés, a saját maga önkifejezése kísértésével. E kísértő szellemek könnyed utat kínálnak ugyan a sikerre, de elporladnak az arcnélküli személyesség sekélyességében, ami csak egy már-értelmezett, előregyártott élményt képes lenyomatként másolni azáltal, hogy lemond ezen élmények, aktusok tárgyairól, és a puszta átélés eufóriájának alanyát, őt magát jeleníti meg. Apáti-Tóth módszere e kísértetek elhessegetésével kezdődött és alakult ki. Nem hagyja a megélt, bensővé vált képek szövevényei között meg azokat a foszlányokat, melyek nem a tárgyait bontják ki a maguk egyszerűségében és tisztaságában. Nem ő akar látszódni, holott a fotográfia felkínálja azt a könnyed eshetőséget, hogy ő saját magát láttassa képein; jelenlétét és perspektíváját. Ő mégis eltávolodik és eltűnik. Ez a tűnékenysége adja a lehetőséget valódi feltűnésének: képei kibontakozásának és szabadságának. Mert leválasztja mindazt a reflektálatlan vélekedést és ideológiai bevésést a benső képeit összeláncoló hálóból, melyek nem e képek értelmének kibontását, az őket megképző viszonyoknak a tágabb összefüggéseit szolgálják. Ezek tiszta és feltáró megpillantása aktív és keményszívű gondoskodást igényel az alkotótól. Apáti-Tóth Sándor aktív és keményszívű gondoskodó, mert ezt örökölte őseitől és korszakából - az emlékezés e feladatot szabta rá, és ő felvállalta. Hagyja megmutatkozni a képeket, amik átjárták őt a kapcsolatai, öröksége és története révén. Ám azon élmények forrása, melyek meghatározzák őt, nem benne keresendőek, nem ő állította elő önmagában őket. A benső aktusaival, absztrakcióival rögzített tartamok, amiknek mindig van létük rajta kívülállóan, amikhez önmagán kívülre lendül, hogy befogadhassa őket - és amiket egy élmény kísér - mindig másoktól erednek, a Másikat mutatják fel benne, mégis általa. Mert a Másoktól kapott élményben nem a saját átélését akarja láttatni képein, sokkal inkább ezen élmények forrását, magukat a pillantása tárgyait: arcokat, fákat, jeleket, létezőket. Azért képes erre, mert számára e tanúk, a lét tanúi, nem közömbösek: viszonyul hozzájuk, és e viszonyban fedezi fel a kapcsolódás pólusait - a világot és önmagát. Így, csak evvel a felismeréssel lehet felmutatni a világot, a mély köszönete alázatával, mert évtizedek alatt megérkezett a tisztánlátás hajlékába. Már tudja, hogy az általa megképzettek hozták létre őt is. Már feltárulkozhat a lét csöndjének teljes (szín)spektruma. Ezért nem szükségesek a színek Apáti-Tóth Sándornak. Mert a színek a felszínen hagynának, elterelnének minket és pusztán visszatükröznének. És emiatt a formák is idea-szerű kontúrozottsággal, letisztult egyszerűséggel bomlanak ki művein, és valóban azt mutatják fel, amit önnön kereteik megszabnak nekik. Egyetemességre vágyó képek - az arché iránt vágyó képek, ahol önmagába folyik ősforrás és ősvégzet anélkül, hogy széttépné tündérláncait a megmerítkező anyagiságtól. Csak az ebben való vegyítetlen hit által képes elválasztani Apáti-Tóth a rápillantásával megképződő jelenségeket az azokra rátapadó külső fecsegéstől. Szikáran és cizellált finomsággal hántja le az időnek tulajdonított végtelenül előre folyás hamisságát az időtlenként - az örök képzeteként - előálló jelen tág pillanatáról. Feketén. Fehéren.

(József Attila)

„Keresem arcom a víztükörben. Mások néznek vissza rám: nagyapám, nagyanyám; lepergett századok, ezredévek. A teremtésig látok... Sorsom fényképezőgépet adott kezembe” - írja Apáti-Tóth Sándor Csöndek című 23 műből álló képsorozata elébe. És kijelöli feladatát: „Emléket kell állítanom paraszt-ember nagyszüleimnek, általuk egy letűnt, tiszta, szikár világnak. Ahol az élet úgy volt teljes, mint mikor Isten - hét nap alatt - megteremtette a Világot.”
Tiszta, szikár feladat. A legmélyebb egyszerűséggel kijelölt, több éven, évtizeden keresztül kitartó munka eredője.
Áldozat-vállalás.

De miben is áll e feladat, mit jelent az áldozat vállalásának szikársága? Nem lehet pusztán egy emlékezés, egy élményfolyam megőrző gesztusa ez, mivel az emlékezés létrejöttének forrása az azokat átélő élményeinek a forrása is egyben, mely forrás rajta kívül állóan bír léttel, mégis őt érintően. Így az emlék állítása magában kell hogy hordozzon e reflektív mozdulatot, melyben tételeződik az emlékezés alanya s tárgya és a hozzá fűződő viszony is, amit a személyesség átható élménye kísér szétválaszt-hatatlanul. Fel kell tehát mutatni őket, e már-letűnt világot, mely mégis szerves és lényegi kapcsolatban áll a jelen világával. És itt kezdődik az áldozat igazi mélységes jelentése, hiszen ez nem más, mint maga a felmutatása a bennem élő Másiknak, egy nem-énnek.
Ez a reflektáló aktív szemlélődés annak keménységével jár, hogy e bennünk feloldódó - az élmény csak hozzám tartozó átélésében feloldódó - világ sajátságos, csak őhozzá tartozó egyediségét kell leválasztani. Hogy műalkotássá válhasson, ami lényegében azt is jelenti, hogy közössé tenni a sajátot, megnyitni mások felé e végtelen személyességet, felszabadítani a birtoklás(om) alól azt, amit oly eredendően érzek enyémnek. Nagyapámat és nagyanyámat, az ő letűnt világukat. Szabaddá tenni mások számára, hagyni, hogy ők maguk - emlékem anyaga - nyilvánítsák ki magukat a saját törvényszerűségeik alapján.

Apáti-Tóth feladatát mindezeken felül megterheli az is, hogy tudja, az emberi kultúra - mind az egyén, mind pedig a közösség szintjén - vizuális síkon konstruálja meg világát, álmokban, szimbólumokban, mitikus képekben és jelekben fogalmazza meg önmagát.
E képek - még nem műalkotások - és szimbólumok (jelképek) pedig eleve rendelkeznek metaforikusságuk, átviteli képességük okán a bizonytalansággal és a megfoghatatlansággal. Mivel mindig felmutatnak valamit, hogy egyben azonnal túl is mutassanak önmagukon. Instabilak, mert valamit megmutatnak magukon, olyan valamit, ami nincs jelen. Jelenbe emelik a nem jelen-lévőt, és ez az oszcilláló mozgás széttartást képez egyidejűleg.

Apáti-Tóth Sándor e megterhelt lehetetlenségek tudatában vállalta az emlékezést, ami kiszabta számára az útját is egyben. Ezt jelenti az áldozat, a másik felvállalása a saját rovására, alázattal: „- Keresem az arcom a víztükörben”, úgy, hogy ne csak az én arcom látszódjék, tükröződjék vissza, hanem elsősorban nagyapámé és nagyanyámé, az ő letűnt, a víz felszíne alá bukó világuk. A víz felszíne a kép, mely mélységet takar, és egyben visszatükröz engem. Itt kell megtalálni a művészi alkotás határvonalát, hogy mások is lássák általam e - bennem képként élő - mélységet. Az eredetet, az Ősöket, őket magukat, a Teremtést, mely mégsem általam van, de most csak általam mutatható fel. Átlátszóvá válni, mint a víz felszíne. Úgy pillantani meg a lencse horizontján át e világot - mely sajátságosan az övéké -, hogy feltárulkozhasson lényegük, kapcsolatuk és viszonyuk létezésükhöz. Tárgyaikhoz, állataikhoz, hitükhöz és Istenükhöz: otthonukhoz. Ekkor a fényképezőgép lencséjének tekintetté kell válnia, hogy fénylő, tükröző felszínén az ő tekintetük hatolhasson keresztül. Tekintete legyen mindennek, mely e világot feltárja. Ez az arc feltárulkozásának lehetősége. Az arcé, mely nem egy tárgy a többi tárgy között, nem megjelenő jelenség a jelenségek között, hanem kifejezés, vagyis beszéd - ahogy Lévinas megfogalmazza. Nem felület, hanem olyan beszéd, aminek tekintete van. És itt a kép bizonytalan kettőssége: az arcnak szeme van. Mert a szem egyfelől a másik testének része, egy szerv, amit külön szemügyre tudok venni, aminek megfigyelhetem a mozgását, felületének a csillogását, a pupilla színeit, stb., másfelől a szem mint tekintet jelenik meg, s ha tekintetként látom, akkor már nem vizuális tárgy, hanem kimeríthetetlen mélység. A szemet megérinthetem, a tekintetet nem. A tekintet nem pusztán megjelenik, hanem néz is engem (Ullmann). És mindennek lehet tekintete, nemcsak az Anyónak és az Apónak. Egy Háznak, egy Gémeskútnak, a Lovaknak és a Ménesnek, egy Fának, de még az Életnek és a Csöndnek is. Mert kondulhat úgy a harang, hogy némán pihen, és fordulhat úgy a Kerék, hogy mozdulatlan marad. Hiszen kifejez, vagyis beszél: a tekintete kapcsolatot keres velünk. Ez a dialógus lehetősége. Feltár egy közös alapokon álló, közös létbe ágyazott, mégis csak rá jellemző világot, ami Lajtorjaként túlmutat a megjelenítetten. Egy szikkadt Csontokat teremtő Tájékot, ahol a kéz formáló ereje az an(g)yag, a föld barázdáival cseng egybe, omlik össze. Ahol a szakralitás ujja megérintheti a sár képlékenységét és az érintéssel valóságossá, lét-többletté teheti.
Apáti-Tóth e lét-többletet engedi szóhoz jutni, azáltal, hogy nem megragadni akar, megtapogatni, vagyis uralni - hanem állja a dolgok tekintetét. Elé-áll, és tekintetüket viszonozza. Képei kitárulkozó ajtók, melyek túllendítenek minket a láthatón e világ horizontjába. Ez a kifejezés felmutatása - az áldo-zat(fel)vállalása lényegi magja.

A színek, fények és formák is e kölcsönviszonyra és egymásrautaltságra redukálódnak. Így megjelenik Apáti-Tóth szikár feladata, vállalása poétikai szinten is, a megformálás szintjén. A szelektálás és elválasztás merész gesztusa nem merül ki önnön maga élményeinek reflektálásában, aszkézisében - a képek témaválasztásába már eleve belejátszik a megalkotás, felmutatás hogyanja is. E letűnt tiszta világot, „ahol az élet úgy volt teljes, mint mikor Isten - hét nap alatt - megteremtette a Világot”, ugyanilyen tiszta és szikár eszközökkel, nyelvvel szólaltatja meg. E két egymásba fonódó szövet - világ és föld, téma és eszköz - teljes fedésbe kerül, elérkezik a megmutathatóság, a képiség határvidékére.
Annyit és úgy láttat, aminél nincs kevesebb, és nincs több sem - Apáti-Tóth Sándor képei a határterület maga. Egyszerűen egyszerűek: mert itt s így éltek nagyszülei.
Csöndben.

(G. Bataille)

Az elemi formák és gesztusok, melyek Apáti-Tóth Sándor művészetét jellemezhetik, a külön-külön választott és tematizált ciklusokon belül, de együttesen is kirajzolhatják a szerző arcélét. Ez az arc-él, mely remélhetőleg a kiállítás képeinek kontemplatív megtekintésekor kontúrozódik a befogadók számára, egyik legfőbb vonása, hogy mélységes figyelemmel közelíti meg tárgyát. Mindig más irányból, mindig más céllal és motivációval. És koncentratív, átjáró tekintetének visszatérő makacssága metszően árnyalja művészi arcélének tónusait. Nem hagyja egyoldalúságban képei anyagát; spontaneitásukból eredő mindig másképpen mutatkozásuk lehetőségét fenntartja.

Apáti-Tóth átjáró tekintete a feltárni hagyás mellett rendelkezik azonban még egy olyan hozzátartozó strukturáltsággal, melyre már korábban utaltunk és körvonalazni próbáltuk: a Másik jelenlétére bennünk.
Ez a lényegi formáló erők egyike Apáti-Tóthnál, mely itt, e 43 képből álló ciklus talán legfontosabb szervező kódja. Egész kiállított képanyagának ez a rétege domináns szerepet kap ars poétikájában, a Jelek keretein belül viszont döntő rendező elvnek bizonyulhat. Mert itt e Másik jelenlétének bennem-léte látható tudatossággal fordul, egészül ki az Én jelenlétem a Másikban eltéphetetlenségével. Az ő megfogalmazását kölcsönözve:
„Fel kell mutatnom a szerelem-születés-elmúlás hármas alapélményét. Nagy, megrázó érzés.” De mit is jelöl e megrázó érzés, ami az eltéphetetlenség alapélményét kíséri? Talán, hogy nem lehetséges az élet alapélményeit elválasztva, analizálva és osztályozva megragadni, mert akkor tárggyá válnának egy diszkurzív hatalmi kéz szorító megragadásában, és elveszítenék létük alapvonását. Azt, hogy burjánozva fonódnak egymásba, és lüktető hullámzással vesztik el újra és újra az egyensúlyukat, szakítják meg létüket a másik ölelésébe oldódva. Önmagukon kívülre kerülnek, hogy helyet adjanak a másiknak.
Az örvénylés dinamikája, mely ellenáll a diskurzus rögzítő uralmának.
Ez az erotika sajátságosan emberi élménye, ahol a szerelemben és a teremtésben spontán módon jut kifejezésre a halál felvállalása. Mert az erotika az ember benső életére hat, miközben tárgyát önmagán kívül keresi és találja meg. Így egyensúlyvesztés, az élet kockára tétele, hogy helyet szorítsunk egy újnak, egy még-nem-létezőnek a lét keretein belül - magunkat áldozva. Feladva testünk kontúrjait, holott aminek védelme elsőrendűnek mutatkozik a józan ész világában. A test és a kép kölcsönösen, egymáshoz hasonlóan felmutat valamit, hogy e felmutatásukkal rögtön elfedjenek egy lényegi bázist: önnön létüket lehetővé tévő anyagiságukat, a matériát. Évezredek során mindig volt valami megfoghatatlanság, kimondhatatlanság, sőt: kellemetlen és kényes érzet a test látványa kapcsán, mely állandóan azt a kényszert szülte, hogy e testi anyagiságot egy bizonyos látásmód keretei közé szorítsa - képként fogalmazza meg. Ezért a megképződött test állandóan egy képnek való fegyelmezett megfelelést hordoz önmagán; retusálást igényel és önkorlátozást. Kerüli a matériában rejlő élet-burjánzás kontúrokat széttépő elementáris erejét, mely önmagán kívüli állapotot létesít, mégis önmagán belül. Kerüli a halálát, rögzül egy pontban, elveszti az idő táguló mostjának élményét, és nem várakozik semmire, ami változtatni képes. Nem várja a jövendőt: nem várandós. Lúgozott. Ezzel ellentétben az Apáti-Tóth Sándor által bemutatott szerelem-születés-elmúlás hármas alapélménye a test határain túlmutató, egy, és csakis egy képnek soha megfelelni nem akaró anya(g)iság spontán változni képes nőiségét szólaltatja meg e ciklus jeleiben. A nőiség báját. Ami nem rög, hanem tekervényes csigavonal és feloldó víz, túláradó fluidum, a mélység sötétjében gomolygó világlás. És helyet adó elmúlás, ami szépségét az átalakulásából, a lemenő nap surlófényű metamorfózisának szakralitásából, a nyelv racionalitást meghaladó metaforikusságából meríti. Jelentést az újra és újra szülő Jelekből.

(K. Vonnegut)

A szerelem-születés-elmúlás összefonódó hármasságának enigmatikussága abban a cirkuláló gomolygásban áll, hogy állandó egyensúlyvesztésük csak egymásra támaszkodásuk révén tartható fenn. Az ön-kívület korlátja e támaszkodásban lelhető fel, a végességben, mely kiszabja a ráfordítás idejét. Ezért mindennek meg van a maga ideje, magamagában, a másikra tekintettel: „hiszen az órát és a percet pontosan tudni kell.” - vallja Apáti-Tóth Sándor. Hogy el ne szalasszuk, és ezáltal önmagunkat, mert akkor szétszakad a lánc, mely a világunkhoz, éghez és földhöz köt minket.
S elveszejtjük a mértéket: ezek az embertelenség arctalanságának képei. Apáti-Tóth Sándor XX. századi öröksége, melyet megörökített:
Nagyapám Óralánca I-II.

De lehet-e beszélni az értelmetlenség csendjéről? Körül lehet-e írni a pusztítás után beálló csendet? Leképezni a leképezhetetlent?
Azt, ami a lényegét tekintve reprezentálhatatlan, mert alapvetően van túl a nyelven. Hiszen a leképezés, a nyelvbe öntés már mindig is, azt megelőzően értelem-adás. A leképezés, az elbeszélés lehetősége az esemény racionalizálásában áll, olyan előzetes narratív horizont kijelölésében, melybe beleilleszthetőek az egyedi események. El lehet-e beszélni tehát a tömegmészárlás, a megszégyenítés és a bűn megtörténte után beálló csendet? Semmiképp sem, mivel akkor magyarázatot adhatnánk mindarra, ami megmagyarázhatatlan, beilleszthetetlen az emberről alkotott képzeteink körébe, és valamiféle elérendő cél egy állomásának mutatnánk fel a XX. század traumatikus történelmi, diktatórikus eseményeit. Ami valamiből kauzálisan következett, és amiből valami következik, aminek eleje, közepe és katartikus vége van. Ha ezt tehetnénk, akkor fecsegnénk, hogy kitöltsük a csend beálló hiátusát, s megszüntetnénk és elfelejtenénk dermesztő hidegségét.

Ezért kell beszélni róla. Mégis. Az emlékezés okán. Mert ha nem tennénk, akkor átugrással-elfelejtődne, és helyre állna a magunkról alkotott hazug emberséges kép. Továbblépnénk, és meg-nem-történtté tehetnénk. Ez az antinómia feszül a XX. század történelmének mélyén. Ezért kell beszélni róla. Erkölcsi parancsolat megküzdeni az ábrázolhatóság minden kínjával, már csak a tisztelet miatt is. Nagyszüleink tisztelete miatt, kik megélték e káosz csendjét - elveszített csöndjét -, és bele kellett hogy pillantsanak az örvénylő-elveszejtő brutalitás arcába. Tekintet nélküli szemeibe. Több ízben is: ez a XX. század öröksége.

Ez Apáti-Tóth Sándor számára a Nagyapjától örökül kapott zsebóra szimbolikája. „Ez az óra ma az enyém. Úgy hívják: huszadik század”, melynek „kopott lánca egyszer csak - soha többé össze nem illeszthető módon - szétszakadt.” - írja. Az elbeszélés-alakzatok, ahogy e kor előtt írtak, festettek és szerettek már végleg szétszakadtak, az időhöz, a szakralitáshoz való kapcsolódásuk végképp felbomlott. Otthontalanná vált az ember, elszakadt szerves múltjától, s megszakadt benne a folytonosság hite. Otthontalanság, „ahol megszállás és felszabadítás önmagában nem értelmezhető.” Maradt a néma csend, ami leválasztja a modern embert letűnt múltja hagyatékáról. Maradt az önvádló cinizmus, a relativizáló irónia, az önmagunkban megélt idegenségünk: a semmi ketyegése. Átok, mely nem engedheti a jövőbe pillantás várandóságát, a boldog jövendő múltból eredeztethető várakozását, mert megfertőződött teste és lelke egyaránt. Vagy csupa fény és parádé, színes operett, vagy tekintet nélküli gyermektelenség, kézszorítás nélküli végtag, horogra akadt áldozat.

Maradt a felmutatás.
Ezt az utat járja végig Apáti-Tóth Sándor 39+41 műből álló nagyszabású képciklusa: a Nagyapám óralánca I-II. Nem kíméli önmagát, vállalja a közös emberi bűn nyíltságát, feloldozás nélkül. Hiszen a szabadság nem pusztán szabadság valamitől, hanem egyben szabadság valamire, a döntés felválla-lására, a nem várt következmények elviselésére; a döntés szabadságának előfeltétele a nem-ismerhető, mégis vállalni köteles következmény felelőssége. Ebben állt az erkölcsi alaptétel, mely évszázadok óta az európai, nyugati kultúra egyik tartópillére. Ám a modern történelem traumatikus eseményei szinte eltörölték ezt a fundamentumot, és a rá emelt épület falai megroggyantak. Ezért kell Apáti-Tóth Sándornak morális kérdéseket felvetnie képein, a moralitás keretein belül fogalmaznia - beszélnie róla.

Apáti-Tóth a felelősségetika hagyományának cövekeit megbontó közömbösséget mutatja fel; az eltörlődés folyamatát és megmaradt csendjét írja körül, hogy szembesítsen a következmények dermedtségével, immár irónia nélkül. Lebontja a lehetséges magyarázatul szolgáló narratívák nézőpontjait, redukálja az elbeszélés-jelleg láncolatát a dologiság magábafordulásával, csonkítottságával. Így figyelmeztetve arra, hogy ennek az etikának az érvényben tartása ne passzivitás, sokkal inkább egy újra és újra megalkotandó aktív feladat legyen, vagyis: felvállalás. Abszolút felvállalás(a). Mert különben marad a homogén fizikai tér világa, az égbolt elérhetetlenül végtelenbe futó magassága, ahová hiába nyújtóznak a fák lecsupaszodott kezei. A magány szavai ezek: merészen kiálló fák, önmagába záródó fűcsomók, sírgödörré és sivataggá váló termékeny tájak, ahol már az út sem vezet sehová. Csak elhullott, elhagyott tárgyak embernélkülisége visszhangozza az ember hiányát. Testét vesztett Echó barlangja e képi világ, akit elhagyott Nárcisza, a csak önmaga tükörképébe vesző imádat. Csonkított létezés, létet vesztett kopárság: Nagyapám Óralánca. Szétszakadt óralánca.

Mégis. Apáti-Tóth Sándor kérlelhetetlenül hiszi, hogy e szakadás ellenére az óra még ketyeg valahol, hiszen: „a Nap minden nap, minden nap megteszi útját.” Napfelkelte.

Öt ciklusban megalkotott művészi életpálya felmutatása e tárlat és e kötet tétje. Öt ciklus, amiben összeáll a maga változtathatóságában - itt a Néző-Befogadó szabadsága - egy világ. Hiszen e ciklusok fenntartják az újraírhatóság minden variációját, melyet e képek megtekintői, rápillantói alkothatnak meg. Ezt a szabadságot jelképezhetik a Talált képek változói. A kötőszövet szimbólumai, hogy a mozdulat kecsessége és bája esélyt nyerjen a rögzülés, a mechanizmusok bevésődése rovására.

A kísérletezés ifjúságát jeleníti meg Apáti-Tóth Sándor e 43 alkotásból álló sorozata, amit - „bizarr és valószínűtlen helyen” - Nagyanyja halottas- ágyában talált meg. Már-elfelejtettségükből nyerték vissza létüket;
az emlékezés friss, újrateremtő gesztusát idézik fel. Ezért is értelmezhető át egy-egy korábbi ciklusban szereplő kép, mely onnan kiragadva teljesen más jelentéseket képes felölteni. A nyitottság maga. A teljes átadás felkínálása, ahol minden tőlünk, a nézőktől függ: szimbolikus Rorschach-teszt, amiben feltárul mindaz, amit a világban elhelyezünk és látunk, pontosabban: a világunk tárja fel önmagát számunkra, mely személyes és mégis közös tér. Ki-állítótér. Ahol néha Úttalan utakon járunk és elveszítjük a lépést, Elfogyunk, Áttűnünk, Tükröződünk majd Visszavágyódunk, Közeledünk és Szerelembe esünk, majd Kitörünk: „Ősrobbanunk.” Hogy újra- és újrakezdhessünk. És újra...

(Apáti-Tóth Sándor)

Megképződött. Létre-jött. Átadhatóan elszakadt a mű,hogy álmodja álmát történetképzően mások eszméi és hitei között bolyongva. Azért, hogy lehetőséget kapjon - s adjon. És higgye, hogy felébredve Évája várja. Várandósan.
Hogy valaki Befogadja.